Ha azt gondoljuk, hogy az életnek nincs célja, nincs terve, hogy a világegyetem véletlen jelenségek sorozata, a cselekvésre és a visszahatásra semmilyen törvény nem vonatkozik, nincs ok és nincs hatás; csak egy teljesen értelmetlen, nagy khaoszt hozott létre a már meglevő vegyületek véletlenszerű egybekapcsolódása, akkor egyáltalán nem számít, hogyan viselkedünk.

Sem a múlttal, sem a jelennel, sem a jövővel nem kell törődnünk; nincs erkölcs, és a magatartásunkért nem kell vállalnunk a felelősséget. Nincs semmi elképzelhető oka annak, miért ne maradjunk meg állatoknak, miért ne cselekedjünk állatok módján. Ha körülöttünk minden csak végiggondolatlan khaosz és az egyik kiszámíthatatlan tapasztalatból a másikba botlik, akkor mi magunk is annak a részei vagyunk. Nincs célunk; a kellemes és kellemetlen érzelmek e rövid felvillanása értelmetlen időpocsékolás, és bármely pillanatban teljesen meg is semmisülhetünk.

Nem véletlen, hogy a felelőtlen magatartás, például a gengsztereké, verőlegényeké, háborús uszítóké, fezőröké és tőzsdecápáké a társadalom azon rétegeiben fordul elő, amely nagyon keveset törődik a filozófiával és az élet mélyebb kérdéseivel. Ha az életnek nincsen célja, a khaosz az eredmény, még az egyének életében is. És mennyivel nagyobb ez a khaosz, ha az egész világegyetem véletlenszerű.

Platón azt mondja, a filozófia szegényeit barlangban élő rabokhoz lehet hasonlítani, akik csak azokat az árnyékokat ismerik, amelyeket sajátmaguk vetnek a falra. Mivel soha sem éltek a való világban, saját árnyékaikat fogadják el valóságként, sőt az is lehet, hogy soha nem ismernek meg semmi mást, ha csak nem készek arra, hogy a látnokokra hallgassanak, akik már jártak a barlangon túl.

Bizonyos értelemben mi is rabok vagyunk, bezárva az anyagi világba, egy időre hozzáláncolva egy fizikai testhez vagy barlanghoz. Falainkon a valóságnak tartott árnyékok azok a hagyományos gondolatok és előítéletek, amelyeket gyermekkorunktól fogva, a látott dolgok alapján fogadtunk el. Ebben az a veszély, hogy azokat a dolgokat vagy árnyékokat fogadjuk el igazságnak, amelyeket mi és más emberek magunk teremtünk és dédelgetünk az elménkben.

Hagyni kell, hogy az értelem átrostálja a tényeket és érzéseket. Minden gyanús kell legyen, ami gúnyt űz az értelemből, mert nem jó régi, bár kényelmes gondolatokhoz ragaszkodni, ha nem illenek bele a szembeötlő bizonyosságba, vagy még inkább abba, ami a helyesről és helytelenről, jóról és rosszról alkotott felfogásunk - mércénk arra nézve, hogyan haladunk kifelé a barbárságból.