A lélek /dzsíva/ eredete évek óta vitatéma Srila Bhaktivédánta Szvámi Sríla Prabhupáda tanítványai között. Egész könyveket szenteltek ennek a tárgynak. Nagyon szépen elmagyarázza ezt a témát egy nemrégiben kiadott könyv, Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákura: Brahmanák és Vaisnavák (Bráhmanák és Vaisnavák közötti döntő összehasonlítás).

Mivel a szerző a mi Sríla Prabhupádánk, Sríla Srídhar Mahárádzs és Sríla B P Puri Mahárádzs lelki tanítómestere, lelki fiainak Parama Guruja a tanítványi láncban, ez a magyarázat véget vethet a vitának.

Egységesebb vaisnava világért imádkozva tárom elétek ezeket a részleteket. A Vaisnava Világszövetség Sziddhánta és Guru-Varga méltósága bizottsága azzal próbálja egyeztetni a sziddhántával kapcsolatos különféle véleményeket, hogy idézeteket gyűjt a korábbi ácsárjáktól, és felkéri a világ összes ma élő tekintélyét, hogy világítsák meg ezt a témát.

A Bráhmana és Vaisnava e. fejezetében, a Haridzsana kanda 86. oldalán Bhaktisziddhánta ezt írja:

Kik a Haridzsanák vagy Vaisnavák, és mi különbözteti meg őket az abhaktáktól? Hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket, idézek a Haridzsana kandában néhány tanúságtételt a szentírásokból, elmondom, hogyan éreznek a bhakták.

Az anyagi megjelölések fölvétele előtt az élőlény tökéletesen tiszta. Bár nem szolgálja a Legfelsőbb Urat, határhelyzeténél fogva a „sánta rasza” semleges helyzetében van. Bár a határenergiából született élőlény ekkor még nem érdeklődik az Úr szolgálata iránt, mivel nem ismeri az önmegvalósítást, mégis megvan benne, latens állapotban az a közvetlen hajlam, hogy szolgálja a Legfelsőbb Urat. Bár akkor még nincs meg benne az anyagi élvezetre irányuló, közvetett hajlandóság, amely az Úr szolgálatával ellentétes, mégis benne van a Hari szolgálatával szembeni közömbösség és a közömbösség állapotát követő anyagi élvezet magva.

A határenergiához tartozó élőlény nem maradhat örökre közömbös, nem győzheti le egyszerre az odaadó szolgálatra és annak ellentétére irányuló hajlamait. Ezért, határhelyzetéből olyan tevékenységeken kezd elmélkedni, amelyek nem felelnek meg az alkatának. Ahogyan az alvó azt álmodja, hogy a fizikai világban cselekszik, bár valójában nem vesz részt a cselekvésben, amint a határhelyzetben levő, alvó, közömbös élőlény csak egy kevéssé közönyös a Legfelsőbb Úr szolgálatával szemben, és akármilyen rövid időre, de semleges, változatban helyzetet foglal el, megfertőzi az imperszonalizmus. Ezért van az, hogy a feltételekhez kötött lélek bele akar olvadni a személytelen Brahmanba, ezzel csak az elméje állhatatlan természetét tárja fel. Mivel azonban elhanyagolja az Úr örök szolgálatát, és ezáltal kialakul benne az Úr iránti averzió, nem képes szilárdan megmaradni ebben a helyzetben. Így aztán az Úrral szembeni averzió megtöri az elme koncentrációját, ő pedig uralkodni kíván az élvezet világán.

Ekkor az élőlény az élvezők királyának tekinti magát, és mivel a szenvedély kötőerejében van, elfoglalja Brahmá helyzetét, és utódokat teremt. Az élőlények, akik Brahmától, mindenki nagyapjától születtek, árják és bráhmanák családjaiban terjednek ki. Az ellentétpárok világában azonban a befedett és a külső energia irányítása alá hajított élőlények természetesen irigyek lesznek. Ez az irigység hozza létre a büszkeséget, illúziót, kapzsiságot, haragot és kéjvágyat, és arra ösztönzi az élőlényeket, hogy az Úrral szembeni ellenszenvükben őrültek módjára táncoljanak. Ekkor már elfelejtik a Védákban lefektetett utasításokat, meg azt is, hogy a nagyapjuktól, Brahmától születtek.

Amennyiben az élőlény fejlődik, bekapcsolódik a transzcendentális hangrezgésbe, ismét eszébe jutnak Srí Krisna lótuszvirág lábai, akkor elnyeri a tudományos, lelki tudást. Ez a folyamat minden anarthát megsemmisít, és az élőlény rendkívül kedvező helyzetbe kerül

Vilászának vagy élvezetnek nevezik azt a hangulatot, amely akkor keletkezik, amikor a személy az érzékeivel foglalkozik. Vairágja vagy lemondás annyit jelent, mint megundorodni az érzékek útján szerzett ismeretek felhalmozásától. Hari illuzórikus energiája erőt vesz a feltételekhez kötött lelkeken, akik átmenetileg e világ élvezői lesznek, Májá befedő és ide-oda dobáló erőinek irányítása alatt. De ha az ilyen személyek, nagy szerencséjükre, bhaktákkal találkoznak, akik állandóan Krisnára emlékeznek, akkor le tudnak mondani a jelentéktelen anyagi élvezetről, és alkalmuk nyílik arra, hogy megszerezzék a transzcendentális tudást.

Bár Krisna elfelejtése miatt az érzékek megfordított mozgását tekintik ideiglenesnek és ellenségesnek, a múlandóság betegsége megszűnik, amennyiben az érzékeket, helyesen, örök dolgokkal foglalják le. Az ilyen személy értékeli a következő verset a Hari-bhakti-vilászából, amely Srí Szanátana kegye, és amelyet Sríla Gópála Bhatta állított össze, Tridandipáda Sríla Prabódhánanda Szaraszvatí tanítványa, aki Srí Gauránga szolgája volt, és egy ándhrai bráhmana családban született:

itaro ’smad avaisnavah

„A művelt emberek azt nevezik vaisnavának, aki avatást kapott a Srí Visnu-mantrákba, és odaadással imádja az Úr Visnut. Aki ezeket nem gyakorolja, az nem vaisnava.”

Bár az örök élőlény alkatánál fogva kedvezően viszonyul a Legfelsőbb Úrhoz, mivel a szolgálata iránt közömbös volt, jogosan került Májá irányítása alá. Aki az anyagi tárgyakat érzékszervek útján nyert ismeretekkel akarja mérni, az csak napról-napra növeli az élvezetre irányuló hajlandóságát. Mivel be van fedve, ide-oda dobálják, és magát tekinti e világ élvezőjének, nem képes megkülönböztetni a jót és a rosszat, sőt az ideiglenes és valótlan dolgokat állandóaknak és élvezetére nézve kedvezőeknek tekinti.

Forrás: B-A.Paramadvaiti Swami