Válasz:

 "Hol a lélek és mi a test?" – ez az örök rejtély az emberiséggel együtt született. A vallások, a filozófia, a művészetek és a tudomány az idők kezdete óta keresi a választ: mi az élet titka? Ez a probléma a mindennapi életben is gyakran felmerül és az emberek igen különbözően reagálnak rá.

Kezdjük mindjárt a gyerekekkel! Mindenki által jól ismert tény, hogy a kicsik világa mennyivel személyesebb, mint a felnőtteké. Nemcsak az embert, vagy állatokat utánzó játékfigurákkal tudnak közvetlen, élő kapcsolatba kerülni, de akár a legközönségesebb használati tárgyakkal is "elbeszélgetnek". Az ő határaik élő és élettelen között egészen máshol húzódnak, mint idősebb korban. Mi több: szinte ösztönösen úgy viselkednek, hogy körülöttük minden él, s számukra ez a természetes állapot, s nem valami filozófiai erőfeszítés eredménye. A közfelfogás szerint ez persze azzal magyarázható, hogy a gyerekek rendkívül élénk, gazdag fantáziavilágukat kivetítik környezetükre.

Ugyanez a közfelfogás a világot élő és élettelen részekre tagolja – de hol a határ e kettő között? Erről igen eltérőek a vélemények, melyek ráadásul a körülmények és az idő hatására folyamatosan változnak is. Az ember, aki uralkodni akar a természeten, szándékosan arra törekszik, hogy megfosszon a személyiségétől minden élőt, hiszen így lelki ismeretfurdalás nélkül megteheti azt, amire egyébként képtelen volna. A mai tudományos világkép, amely az életet atomok és vegyületek szintjén próbálja értelmezni, kiválóan alátámasztja az efféle törekvéseket.

Egy parasztembernek azonban nincsenek kétségei afelől, hogy a kutyája, a lova, vagy a tehene ugyanolyan érző lény, mint az ember, épphogy csak beszélni nem tud. A természeti népekről nem is beszélve: az ô fogalmaik szerint nemcsak az állatoknak, de a növényeknek, hegyeknek, a folyóknak, a tavaknak, stb. is lelke, "szelleme" van. Úgy tűnik, minél közelebbi kapcsolatban van az ember a természettel, annál nyilvánvalóbb, hogy minden él, és minél jobban eltávolodik, kívül helyezkedik környezetéből, annál inkább csak a tudományos megfigyelés, vagy a kihasználás tárgyát látja benne. S bár az idealista és a materialista megközelítés alapvetően meghatározza a nézetek minőségét, e csoportokon belül is igen nagy a változatosság, és az eltérés. Mert a gyerekeknek valóban élénk a fantáziája, de biztosak lehetünk–e abban, hogy nem éppen a felnőtt, vagy civilizálódott ember vetíti ki saját, természettől elidegenedett világlátását akkor, amikor különbséget tesz élő és élettelen között? Felmerül tehát a kérdés, hogy ha az élőt és élettelent megkülönböztető kategóriák ilyen képlékenyek, akkor mi az objektív igazság, amelynek nem a korlátolt észlelés az alapja?

Habár a probléma alapvetően filozófiai jellegű, az emberi, társadalmi életre gyakorolt hatása is rendkívüli jelentőséggel bír. Gondoljunk csak például az abortuszra, ahol a gyilkosság tényét az dönti el, hogy az anyaméhen belül fejlődő magzatot élőnek tekintjük–e, avagy nem. Ha pedig az állatokat csupán érzéketlen barmoknak tartjuk, akkor már csak egy lépés, hogy embertársainkra pedig azt mondjuk: ezek állatok – ha netán létük keresztezné érdekeinket.

A filozófia és a vallás egyaránt az Abszolút után kutat, s ennek szerves része az az alapkérdés, hogy hol a határ élő és élettelen között. Az előzőekben említett jelenségek azonban ragyogóan igazolják azt a védikus szemléletet, miszerint a világban tapasztalható diszharmónia az Abszolút törvényeinek nem ismerésére vezethető vissza. Ezért tehát az ember első és legfontosabb feladata, hogy megismerje és elsajátítsa az Abszolúttól eredő, Istentől alászálló tudást, amely csak első pillantásra tűnik elméletinek és absztraktnak, mégis, ez az egyetlen esély arra, hogy világi síkon helyreálljon az egyensúly ember és környezete között, a lelki ember pedig felismerje önazonosságát és elérje a beteljesülést.

Forrás: Gangesz folyóírat